logo
 Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:


Elfelejtett jelszó?

Regisztrálj most!
 Főmenü

Főkategória : Érdekességek, furcsaságok A magyarországi rokkantügy helyzetéről

[<   Előző  24  25  26  27  28  29  30  Következő   >]

A magyarországi rokkantügy helyzetéről
A magyarországi rokkantügy helyzetérőlNépszerű
BeküldőFeriFeri további képei   Utolsó frissítés2018.01.7. 16:55    
Találatok286  Hozzászólások0    
Debrecenben 1916. április 10-én 60 rokkanttal nyitotta meg kapuit a Gazdasági Irányú Rokkantiskola. Az iskola bemutatásához ismernünk szükséges, hogy országos szinten miként igyekeztek segíteni az otthon maradó családokat, a rokkantan hazatért, Hazájuk védelmében megsérült katonákat, illetve a hősi halottak hozzátartozóit.

A világháború előtt Magyarországon ismertté váltak azok az aggasztó információk, melyek a Balkánon folyó háború alatt, 1912-1913-ban a sebesültek gondozásának szervezetlenségéről kiderültek. Ezeknek a híreknek a hatására Dollinger Gyula jelentést készített a „polgári segítség szervezéséről háború esetén”, amely elfogadásra került. Egyik eredménye volt 1913 őszén Dollinger kezdeményezésére elindult önkéntes ápolónői kiképzés a Vöröskereszt keretében. A háború kitörésekor már ezer, 1914. augusztus végén már hétezer önkéntes ápolónő állt készen a szolgálattételre.

A sajtóban már 1914 augusztusától kezdve cikkeztek arról, hogy a háború sebesültjeinek ellátása akadozik a hátországban. Ennek hatására a központi intézkedéseken túl egymás után alakultak a különböző hadsegélyező, hadirokkantak, hadiözvegyek, hadiárvák megsegítését támogató jótékonysági, karitatív és emberbaráti szervezetek. Ezek gyűjtéseket, jótékonysági rendezvényeket szerveztek, segélybélyegeket, képeslapokat, utalványokat bocsátottak ki. Ezek bevételeiből igyekeztek enyhíteni a rászorultak, árván maradottak sanyarú helyzetén, megélhetésén. A mozgalom élére Auguszta főhercegnő, József Ágost főherceg felesége állt, akinek szervező munkájában önkéntes vöröskeresztes nővérek is részt vettek.[2] Ezek a mozgalmak azonban rendszertelenül, területileg szétszórva tudtak csak segítséget nyújtani.

Gróf Tisza István miniszterelnöksége alatt született meg az elhatározás, hogy a háború rokkantjai, majd később özvegyei és árvái sorsának rendezését az állam vegye a kezébe. Az első világháború kezdetétől működött a miniszterelnök fennhatósága alatt működő Országos Hadsegélyző Bizottság.
1914 augusztusában állították fel a Honvédelmi Minisztérium alá rendelt Hadsegélyző Hivatalt.

1915. február 13-án alakult meg a Csonkított és Béna Katonákat Gondozó Bizottságot a súlyosan sebesült, magukra maradt idős, rokkant hadfiak megsegítésére.

A hadirokkantak gondozását az 1915. évi XV. törvénycikk alapozta meg, amely állami feladatként jelölte meg a háborúban megsérült katonák gyógyítását, orvosi utókezelését, gyakorlati oktatását és munkába állítását. Erre szükség is volt, hiszen a féllábú, munkanélküli, segélyeken tengődő, önmagát ellátni képtelen, frontról visszatérő katonák nemcsak szomorú látványt nyújtottak. A sikeres rehabilitáció kis mértékben terhelte meg az állam költségvetését, ugyanakkor a munkaerőhiányt is csökkentette. Az 1915. évi 3300. és 3301. számú miniszterelnöki rendeletek értelmében hozták létre a Csonkított és Béna Katonákat Gondozó Bizottság jogutódát, a Magyar Királyi Rokkantügyi Hivatalt a hadirokkantak polgári életbe való visszavezetésére.

A Rokkantügyi Hivatal 1915. szeptember 15-én kezdte meg működését gróf Tisza István miniszterelnök elnökletével. A Hivatal ügyvezető alelnöke – tulajdonképpeni vezetője – gróf Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszteri államtitkár volt. A Magyar Királyi Rokkantügyi Hivatal, folyamatosan gondozásba vette a tartósan rokkant (100, 75, 50 és 25%-os mértékben megállapított) katonákat, az elesettek özvegyeit és árváit. Az 1915. április 30-án tartott rokkant-számlálás során 20 ezer magyar honos rokkantat talált (Horvát-Szlavónországok beszámítása nélkül), akik közül 12 ezer volt béna és 6 ezer a csonkolt katona.

A Nagy Háború harmadik évében, 1917. március 8-án a kormány a hadirokkantakról és családtagjaikról, hadiözvegyekről, hadiárvákról való gondoskodást nemzeti feladattá nyilvánította. Kimondta, hogy ezt a feladatot az állam, az önkormányzati hatóságok és a társadalom közreműködésével köteles teljesíteni.

A 900/1917. M. E. számú rendelettel írták elő az Országos Hadigondozó Hivatal megszervezését, amely átvette a Rokkantügyi Hivatal szervezetét és hatáskörét. A Hivatal 1917 és 1919 között működött, központi hivatalból, 18 utókezelő gyógyintézetből, művégtaggyárakból, rokkantiskolákból és a vármegyék székhelyein működő népirodákból állt. A Hivatal a rokkantak pályaválasztásával, iskoláztatásával, a „vagyonerő” visszaállításával, egzisztencia-teremtéssel, rokkant- és özvegytanácsadással, a vagyonosok ügyeivel, az egykor űzött, de felhagyott foglalkozáshoz való visszavezetéssel, új pályára irányítással, a városba való „tódulás” megakadályozásával, a gyáripar felé tereléssel, egészségügyi, tanulmányi és erkölcsi gondozással, valamint rokkanttelepek felállításával foglalkozott.

Lehetőséget adtak az esetleg félbe maradt elemi vagy polgári iskolai tanulmányok befejezésére – a rokkant tiszteknek pedig külön rendelet nyitotta meg a felsőbb iskolákat is. Külön iskolája nyílt a vakoknak, akik a nyarat a gödöllői állami méhészeti iskolában töltötték, szőnyegkötést, székfonást, kefekötést tanulhattak és elsajátíthatták a Braille írást is.

Az 1927. évi utólagos statisztika szerint a 743 ezer súlyosan sérült közül 68197 volt 100%-ban rokkant (végtagcsonkolt, megvakult stb.), 100272 fő 25–75%-ban rokkant, továbbá a 72324 elhunyt özvegyét és 101224 árváját gondozták. A rokkantak számadatainak nyilvántartása 1918 novemberében elpusztult, de a nyilvántartásokat 1920-ban ismét összeállították. A becslések szerint közel félmillió lehetett a 25–100%-os súlyosságban rokkantak száma. Ezek az adatok csak a trianoni határokon belüli gondozottakra vonatkoztak, a történeti Magyarország vonatkozásában jóval magasabbak voltak a számarányok: kb. 60%-kal kell megemelni valamennyi adatot.

A gondozottak 13%-a tiszt, 83%-a tiszthelyettes és legénységi állományú volt, 14%-a fejsérült, 28%-a végtagcsonkolt, ebből 5%-nak mindkét, 14%-nak egyik lába hiányzott, a többi kéz- és karcsonkolt rokkant volt. A hadi gondozottak 35%-a a háború első két évében sebesült meg, a többi 1917 után, a legtöbbjük az orosz fronton.

Megállapíthatjuk, hogy 1915-ben rendkívül korszerű, az átfogó rehabilitáció valamennyi területét érintő, a területi közigazgatásba is beleágyazott, kor színvonalát messze megelőző rokkantügyi szervezet létesült Magyarországon.


Debrecenben és a megyében is gyászoló családok ezrei siratták hozzátartozóikat. Beszédes adat, hogy a Hajdúság négy ezredének csupán egyike, a 3-as honvéd gyalogezred 1915. tavaszára 5400 fős harci állományát szinte teljesen elveszítette. Egyetlen tiszt és hatvan fő legénység maradt meg közülük. Az ezredet újra feltöltötték, de az olasz fronton fél év alatt hasonlóan felmorzsolódtak a sokszor túlerő elleni védelmi harcokban. A Hajdúság többi ezredének is hasonló sors jutott a több, mint négy évig tartó világégésben.

1915-ben Debrecen városa is lépéseket tett azért, hogy a város rokkantjai számára otthont és megélhetést teremtsen.[4]

1915 októberében a város közművelődési tanácsnokát küldte a fővárosban létesült rokkantintézmények tanulmányozására. 1915. október 25-én a városi Szegényügyi Bizottság rendkívüli ülést tartott, Csűrös Ferenc tanácsnok elnöklete alatt, melyen egyetlen napirendi pontjuk volt: „a háborúban megrokkant munkára kevésbé képes katonák iskolájának városunkban felállítása, szervezése”.

A tanácsnok ismertette, hogy az állam milyen intézkedéseket tett a harctérről rokkantan hazatért katonák érdekében. A társadalom számára fontos feladat, hogy a visszatért katonák ne szoruljanak kegyelemkenyérre, hanem testi fogyatékosságukhoz alkalmazkodó módon olyan foglakozást tanulhassanak, amely megélhetésüket legalább részben biztosítja. Debrecen ezért iskolát akart indítani a rokkantak számára.

Helyét a Szegényház keleti, külön udvarral és bejáróval ellátott részén jelölték ki. Itt alkalmas helyiségek voltak műhely, hálóhelyiségek és iroda számára. A részben felszerelt helyiségekben 40-60 rokkant katona volt elhelyezhető. Az állam ekkor fejenként és naponként 3 koronával járult hozzá a rokkantak ellátásához. Tervbe vették, hogy a rokkantak iskolájából kikerültek számára egy többholdas konyhakertészeti telepet is létesítenek.

Márk Endre polgármester előterjesztésére a város határozatot fogadott el 1915 novemberében, hogy addig is, amíg az iskola megnyithatja kapuit, a négy téli hónapra ellátják a szegény sorsú rokkantakat. „ havonként és fejenként húsz-húsz korona értékű, természetben kiszolgáltatandó élelmiszersegélyben részesíti … Ezen rokkantak túlnyomó része teljesen vagyontalan és keresetképtelen, minélfogva egyedül arra a csekély 48-100 koronáig terjedő évi rokkantsági segélyre van utalva, melyet a Királyi Kincstártól kapnak.” – hangzott el az előterjesztés indoklásaként. A segély a következő élelmiszerekből állt: 1 kg zsír, 6 kg bab, 25 kg burgonya, 3 kg hagyma, fél kg kávé, 1 kg szappan és 1 kg cukor. Mivel a zsír nehezen beszerezhető volt, helyette műzsírt kaptak a jogosultak.

A Magyar Királyi Rokkantügyi Hivatal 1916 februárjában adta hozzájárulását az iskola létesítéséhez.

„[…] szükségesnek találom azonban, hogy az iskolában mezőgazdasági és kertészeti ismereteken kívül baromfitenyésztés, méhészet, gyümölcsfa-tenyésztés és a mezőgazdasági háziipar lehetőleg sok ágazata: kosárfonás, kefekötés, fafaragás stb. szintén taníttassanak.” – állt a leiratban. Ezenkívül az igazgató személyére vonatkozóan megfogalmazták, hogy „[…] a rokkantiskolai igazgatói teendők ellátásra legcélszerűbbnek találnám, ha a város tanügyeinek vezetője, mint a debreceni rokkantiskola eszméjének felvetője vállalkoznék”.

Így a szervezendő iskola igazgatója Csűrös Ferenc közművelődési tanácsnok lett. 1916. március 10-én kapta meg a kinevezési okiratát.

Csűrös Ferenc 1916. februárban számolt be arról, hogy ”Debrecen sz. kir. város közönsége [...] az alkalmas épületet ki is jelölte, berendezte, házi műhellyel ellátta, a mezőgazdasági munkához szükséges kert területet hozzácsatolta. Az épület 60 rokkant számára való tágas, világos és tiszta férőhelyet biztosít, azonkívül két irodahelyiséggel is rendelkezik. Az oktató személyzetről is a város fog gondoskodni […] csupán a felügyelő és kezelő személyzet hiányzik. A rokkant-iskolák szervezetét szabályozó 3301/1915. számú miniszterelnöki rendelet 2. és 9. §-a meghatározza, hogy a személyzet, főleg az őrszemélyzet a katonai hatóság által kivezényeltekből áll. Az általunk tervezett rokkantiskolánál előreláthatólag nem lesz többre szükség, mint egy felügyelő tisztre és két kezelő altisztre.”

Miután minden akadály elhárult, 1916. április 10-én megnyílt az iskola. A város az intézet 60 bentlakójának kényelmes elhelyezésére alkalmas lakószobákat, műhelyt, illetve 7 holdnyi területet adott használati joggal mindaddig, míg az iskolára szükség lesz. Ezen a területen minta kertészeti telep létesült, ahol a rokkantak gyakorlati oktatása folyt.

A rokkantak csoportokba osztva, órarend szerint vettek részt a számukra szervezett különböző tanfolyamokon. Cs. Péterfy József, a Debreceni II. sz. Gazdasági Ismétlő Iskola igazgatója tartotta a mezőgazdasági és kertészeti gyakorlati oktatást, melynek helyszíne az intézet kertészeti telepe, télen pedig az üvegház voltak.

Az elméleti ismereteket főleg télen hallgatták, amikor a kerti munka egyébként is szünetelt. Juhász Józsefnek, az I. sz. Gazdasági Ismétlő Iskola vezetőjének előadásaiból tanulhatták meg az elméleti alapokat. Délutánonként elemi fokú közismereti oktatásban részesültek, ahol az írástudatlanok ismerkedtek a betűvetéssel és az olvasással, az arra rászorulók pedig a balkezes írást sajátíthatták el. Akik ebben segítették őket: Barcza Barna és Törös Károly, majd utóbbi helyett Szabó Károly református tanítók. Minden rokkant részesült méhészeti kiképzésben is. A méhészkedés rejtelmeibe Czeglédy András, az iskolához vezényelt altiszt vezette be őket, akinek magának is voltak a város határában kaptárai.

A háziipari fogalakozások közül valamennyien tanulták a kosárfonást. Ezenkívül a díszítő- háziipari munkákba (díszkosarak, kerti székek) is bepillantást nyertek Faragó Ilona irányításával. A katonás fegyelemről dr. Sáffár Kornél tartalékos tiszt gondoskodott, aki maga is elvesztette fél lábát a háborúban.

Egy-egy rokkant tizenegy hónapot töltött az intézetben, ezen idő alatt viszonylag jól használható tudást nyertek a gazdálkodás területén. A tanfolyam vizsgával végződött, amiről oklevelet is kaptak.

A „Rokkantak Lapja” 1918. évi július 15-i számából értesülhetünk: „A kiképzett rokkantak közül többen súlyos sérülések folytán nem képesek arra, hogy az életben a szabad versenybe kerüljenek, mert ott hátra maradnak egészséges társaik mögött. Hogy az olyan rokkantról is gondoskodás történjék, akik polgári mesterségükben annyira megrokkantak, hogy többé kielégítő keresetet nem remélhetnek, és akik otthonukban semmiféle vagyonnal, házzal nem rendelkeznek, tehát akiknek nagyon nehéz lenne a feltétlenül szükséges műhelytermet és lakóházat előteremteni, azok részére a Hadigondozó Hivatal kereseti telepeket létesített. Ilyen van Kalocsán, főleg faipar és Vácott, bőripari, szervezés alatt pedig Törökszentmiklóson egy mezőgazdasági. A kereseti telepen van egy közös munkaterem, ahol mindenki a rokkantságának megfelelő foglalkozását végzi. A műhely kereseti hasznát altruisztikus alapon megosztják. A telepen minden rokkant kap egy lakóházat kis kerttel. Ha megbecsüli magát, úgy néhány év múlva a ház a kerttel együtt saját tulajdonába megy át.”

A hadigondozottak ellátása a két világháború között folyamatos volt, ami nemcsak anyagi támogatást jelentett. Az 1920–1921. évi földosztáskor a hadirokkantak nagy számban jutottak törpebirtokhoz, ezzel kívánták rendezni szociális helyzetüket, és biztosítani megélhetésüket. A városokban a hadirokkantak elég nagy arányban kaptak dohányárusi, italmérési és más hasznos kereskedelmi engedélyeket.[5]

Az első világháború befejezése után, 1919 végén az akkori Népegészségügyi (később Népjóléti és Munkaügyi) Minisztérium feladatkörébe került a hadigondozás, amely átvette az összes, nem hivatásos állományból származó károsult katonai nyugellátási ügyeinek intézését. A háború elvesztése és az azt követő gazdasági válságok lehetetlenné tette az életben maradt, és rokkanttá vált áldozatokról és az elesettek itthon maradt családtagjairól való gondoskodást. Ugyanakkor kialakultak azok a hivatali, szociális keretek, amelyek alapján a későbbi évtizedekben – a második világháború alatt és azt követően – segítették a fogyatékkal élők életét.

Az írás itt tekinthető meg fotókkal gazdagítva:
http://kituntetes.webnode.hu/erdekessegek/debreceni-gazdasagi-iranyu-rokkantiskola-jelvenye/

[<   Előző  24  25  26  27  28  29  30  Következő   >]



 Google translator

Powered by XOOPS 2.0 © 2001-2007 The XOOPS Project